Nemrég belegabalyodtam egy pókhálóba, ami két fa közé volt gondosan kifeszítve.
A pókfonál zavaróan, kellemetlenül tapadt rám. A faágon maradt részén a pók felháborodottan szembesült azzal, hogy tönkretettem a hálóját.
Egyik kezemmel a másikat söpörve, sűrűn ide-oda lépve, bosszankodva a magamét mondva próbáltam megszabadulni a szálaktól.
Mindenem pókhálós és pókos volt. A hajam, az arcom, a nyakam, az egész testem. Úgy éreztem kizárólag csak pókhálóból állok. A pók időközben lepottyant a maradék szálakról, és sietve futott messzire egy új pókhálót szőni.
Továbbindultam, de a pókfonáltól még sokáig nem sikerült megszabadulnom.
Vajon milyen lehet egy láthatatlan pókháló?
Valahogy így van ez az életben is, könnyen bele lehet gabalyodni olyan helyzetbe, ahonnan nehéz a szabadulás.
Még egy nem létező pók hálójába is beleragadhat az ember. Akár egy nárcisztikus pók hálójába is. Habár eddig ilyen fajról még nem hallottam, ettől függetlenül hosszabb-rövidebb időre bárki beleeshet a csapdájába.
A láthatatlan pók láthatatlan pókhálót sző. Már az első találkozáskor elkezdi kifeszíteni a háló kereteit, majd fokozatosan halad a szövögetéssel, körbe-körbe húzza az erős szálakat a hálóban.
A körök egymást támogatva teszik egyre erősebbé a háló szerkezetét, ami a kezdeti stádiumban kívülről nézve elég tetszetős.
A nárcisztikus pók fáradhatatlanul rója a köreit, pók szálát jól csengő mondatokból szövi:
1. kör: - Rád vártam egész életemben!
2. kör: - Költözzünk össze!
3. kör: - Nem tudok élni nélküled!
4. kör: - Te vagy a mindenem!
5. kör: - Érted bármit megteszek!
6. kör: - A többiek nem számítanak, csak te!
A 6.kör végére a biológia könyvek alapján nem létező nárcisztikus póknak már sikerül annyira megerősítenie a hálót, hogy az maradásra tudja bírni az abba gabalyodót.
Ki ne maradna ott szívesen, ahol csak jót és szépet kap?
Ám a 7. körtől valami megváltozik. A pók az addig termelt erős és rugalmas pókszálát a háló közepe felé haladva ragadós szálakkal váltja fel, és innentől már a mondatok sem csengenek olyan jól:
7. kör: - Már megint hol voltál?
8. kör: - Ez miért nincs kész?
9. kör: - Erre se vagy képes?
10. kör: - Ne erőltesd, neked ez úgyse megy!
11. kör: - Tudod, hogy csak én szeretlek!
12. kör: - Életképtelen vagy nélkülem!
13. kör: - Olyan béna vagy, mint az anyád!
14. kör: - Képzelődsz, nem mondtam ilyet!
15. kör: - Ne nevettess, a te alakoddal?
16, 17, 18, 19, 20, 30, 40, 100 kör, 100 mondat, 100 újabb marasztaló szál.
Amire elkészül a nárcisztikus pókháló, addigra rendszerint annyira belegabalyodik az, aki arra jár, hogy nehéz a szabadulás belőle.
Szabadulás a pókhálóból
Én is így voltam ezzel.
Hosszú évekig csak vergődtem a láthatatlan hálóban, ami teljes erejével marasztalt. Mivel nem láttam át a helyzetet, nem is próbáltam meg kijutni belőle. Tehetetlenül csüngtem a pókháló ragadós közepében, miközben a pókot büszkeség töltötte el azért, mert nem tudtam elmenekülni előle. Ám ez csak addig tartott, amíg egyszer rá nem láttam a pókháló mintázatára.
A felismerés, hogy fogságában vagyok szörnyű volt, ugyanakkor felemelő. Mert onnantól már nem csak tehetetlenül csüngtem a pókháló közepén, hanem elkezdtem egyesével elszakítani azokat a szálakat, amik odaragasztottak a helyzethez.
Nehéz volt.
Mindenem pókhálós és pókos volt. A hajam, az arcom, a nyakam, az egész testem. Úgy éreztem kizárólag csak pókhálóból állok.
Amikor elég szálat el tudtam már szakítani, a pók felháborodottan vette tudomásul, hogy tönkretettem a hálóját. Lepottyant és elfutott új pókhálót szőni magának.
Továbbindultam a pók nélküli életbe, viszont a maradék pókszálakat még sokáig éreztem magamon.
Azóta - néhány önismerettel eltöltött év után - már messziről is látom a pókok és a pókhálók tetszetős, ám marasztaló körvonalait, még akkor is, ha a pókszabásúak között nem ismerek fel minden fajt.
Te hogy állsz a pókokkal?
