Sosem leszek olyan mint azok, akikkel nem történtek hasonló dolgok. Egy kicsit mindig széllelbélelt maradok. Lehet, hogy kétszer is bemutatkozok valakinek, mert nem emlékszem az arcára. Nehezen tartom magam a határidőkhöz, ha éppen eszembe jut, hogy vannak. Nem szeretem a felszínes beszélgetéseket, nem politizálok, és évek óta nem nézek TV-t.

Sokaknak szétszórt, lökött, a kevésbé jóindulatúaknak bolond, klinikai eset vagyok. Ki, hogy lát. Én is látom magam. Voltam depressziós, pánikzavaros, fóbiás, kényszeres, amnéziás. A lista nem teljes. A gyerekkori bántalmazásnak messze elér a keze az ember életében.

Tényleg igaz, hogy az erőszak egy életre megnyomorítja a lelket? Van rá esély, hogy szégyen és bűntudat nélkül lehessen vállalni egy ilyen életutat? Vajon mindenki tudja, hogy a történetem mindennapi eset? Csak a hozzáállásom más. Mert hiszem, hogy van kiút…

Tarts velem!