Ez az egyik legerősebb érzés amit a bántalmazottak éreznek. Én is így voltam ezzel. Mindent szégyelltem. A ruhámat, a járásomat, a szemüvegemet, a hajamat az utolsó szálig.

Még azt is, hogy levegőt veszek, vagy hogy egyáltalán élek. Lehajtott fejjel mentem az utcán, és elkaptam a fejemet ha valaki rám nézett. Úgy éreztem, mindenki látja rajtam azt, ami velem történt.

A homlokomon mély seb húzódott.

A bántalmazás és a szexuális erőszak bélyege olyan mélyen égett bele a bőrömbe, hogy biztos voltam benne, messziről látni a jelet. Ahányszor a tükörbe néztem annyiszor gondoltam azt, hogy szépít, mert nem láttam benne a fájdalmas sérülést, csak a fájdalmat.

Sokszor szerettem volna elköltözni egy lakatlan szigetre, ahol nincs se pásztázó tekintet, se tükör, elbújni egy sarokba, vagy láthatatlanná válni. Legjobban a lakatlan szigetre vágytam. Egy idő után ráébredtem, hogy költözés nélkül is ott vagyok.

A szégyen elszigetelt mindenkitől, és tengernyinek tűnt a távolság a való világ és köztem.

Bárkire néztem, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy mindenki mindent tud. Egyfolytában kerestem magamon a bélyeget, meg voltam győződve arról, hogy rajtam van, de nem találtam.

Csak én tudtam mi az amit szégyellek, és eszembe se jutott az a lehetőség, hogy nincs a homlokomon megkülönböztető jelzés.

Magányos voltam az utcán, a boltban, a buszon, a fürdőszobai tükör előtt.

A lakatlan sziget körbeölelt, bárhová is mentem. Rám volt írva, hogy áldozat vagyok. Minden egyes erőszakot amit átéltem egy strigulának éreztem magamon, bőrömet teljesen eltakarták a vonások. Szenvedtem.

Tudtam, hogy egy lakatlan szigeten nem találhatok megoldást a szégyen kérdésre, mégis újra és újra ott találtam magam a tükör előtt a bélyeget keresve, és a vonásokat számlálva.

A döntés amit abban a helyzetben meghoztam egyszerű volt, kitartani mellette annál nehezebb. Elhatároztam, hogy megválok a szégyen érzésétől azt a taktikát választva, hogy nyíltan beszélek a velem történtekről. Így is tettem. A helyzet eleinte még rosszabb lett.

Többen fordultak felém empátiával, ajánlották fel a segítségüket, vagy csak az idejüket, ha beszélgetni szerettem volna. Voltak olyanok is, akik meg sem hallották a szavaimat, vagy megszakították a kapcsolatot velem. Sokan elintézték a dolgot egy kézlegyintéssel, aztán témát váltottak.

A legemlékezetesebb élményem ezzel kapcsolatban az volt, amikor valaki több ember előtt azt kérte tőlem, hogy meséljem el neki, hogy mi volt, csak simi-simi, vagy digi-dugi is? Közben bal keze hüvelyk és mutatóujjával lyukat formált, a másik mutatóujjával pedig egyértelműen megmutatta mit gondol digi-dugi alatt. Egy pillanatig döbbentem néztem rá és a körülötte állókra, de hamar megtaláltam a hangomat. - Teljes erőszak történt, nem csak simi-simi - válaszoltam, majd lassan tovább sétáltam.

Nem haragudtam meg, sok tanulsággal szolgált számomra a helyzet. Rájöttem, hogy mások hozzáállása és kérdései sokatmondóak, de nem rólam, hanem saját magukról szólnak.

A szégyen ezután már egyre kevesebb hatással volt rám.

Onnantól nem kerestem a tükörben a bélyeget, és a lakatlan sziget lassan süllyedni kezdett.