Tegnap eszembe jutott ez a történet, amit pár évvel ezelőtt írtam egy kilátástalannak tűnő helyzetben. Újra elolvastam, és még mindig érzem a sorokban rejlő erőt ami segített kiindulni abból a gödörből, ahova a bántalmazások következtében kerültem. Egy kicsit segít más szemszögből is ránézni a tehetetlenségre.

A fehér virág

A ma reggeli gondolat, érzés ami jött, más. Azt teszem most mint eddig.
Hagyom magam.
De ami a legrosszabb, hogy nem másnak, hanem magamnak. Ez aztán a motiváció!
Saját magam kapcsoltam be a tehetetlenség gombját.
Eljutottam idáig onnan, ahol voltam. A semmiből oda, ahol a madár se mindig jár.
És úgy csinálok, mintha a semmibe lennék még mindig.

Ébresztő!!!

Hisz nem a semmibe vagyok, hanem a mindenben. De nem akarom, nem merem kinyitni a szemem.
Már nem vagyok tehetetlen, csak úgy érzem. Nagyon mély a minta.
Sok-sok nagyon mély barázda.
Amire fel lett szántva életem kertje, ez lett belőle.
Végeláthatatlan sorok, mélyülő mintákkal.

Túl mély gödrökkel, mellettük túl magasan odadobott terméketlen földdel.
A sorok közti egyenes pedig maga a tehetetlenség, amellyel csak nézem a lyukak és dombok hosszú sorait.
Kiástam a mintákat, megvannak, és én csak nézem.
Nem vagyok a semmibe, nem vagyok a mindenbe. Nem vagyok a gödörbe, nem vagyok a dombokon. Nem vagyok a mintákban, nem vagyok a tehetetlenségben.
Felülről látom ezt.

Új időszámítás kezdődik. Még csak olyan, mint a téli. Átmeneti.
Túl hosszú sorokban állnak a minták, a varázspirula pedig örökre elgurult.
De van valami más nálam. Valami más, valami nagyon jó dolog.
Nem, nem a dobókocka, azt már eldobtam.
Hatos lett. Azért állhatok most a barázdáim felett, azért láthatom a mintáimat, mert hatost dobtam.
Ami most a kezemben van az maga a csoda.
Egy mag. Egy. Gyönyörű.
Bár nem tudom milyen.
Egy.
A semmiből a mindenbe.
A legmélyebb gödrömbe kell elültetnem, hogy metamorfózison mehessen keresztül.
A tehetetlenségem vermébe, betemetni a terméketlen földdel, és várni a csodát, hogy gyökeret eresszen.
Amíg a bennem lévő milliónyi könnycsepp egyike, az az egyetlen egy, meg nem hasítja a mag héját.
És akkor elkezdődik az átalakulás, hisz termő lesz a talaj is már.
Ahol egy mag kikel, ott a többi is élni fog.
Ahol ez a virág kikel, mert az tudom, hogy virág lesz belőle, elszórja majd a saját magjait.
És akkor majd ez az egy virág saját maga teszi gyönyörűvé a most még sivár kertet.
A barázdák eltűnnek, a mély minták helyén elszórt magok pedig csak sarjadnak és erősödnek.
És nem lesz domb, és nem lesz gödör, csak egyenes kert.
Gyönyörű.
Záporvirág, tudom már. Ami bezárja a szirmait éjjelre, hisz a nap élteti, a fény, a meleg.
De akkor is ott van amikor sötét van, csak bezárja magát. A legszebb pompáját a fényben mutatja meg.

Fehér lesz, tudom.
Olyan fehér és ártatlan lesz mint én voltam kislányként addig, amíg belém nem szántotta az élet ezeket a mély nyomokat. A legnagyobbat, a tehetetlenséget.
Ha a tehetetlenség talaján kinyílik a fehér virág, már más érzések fogják beporozni.
Száz és százszínű virág, száz és százszínű érzés lepi el a kertet.
Gyönyörű lesz.
Már elültettem a magot. Már betemettem a legnagyobb gödrömet.
Már elsírtam milliónyi könnyet és úgy érzem, lehullott már az az egy könnycsepp is ami a magot életre hívja.
Csak még sötét van. Fény nélkül nem fejlődhet ki.
De tudom, érzem, hogy már pirkad.
Új időszámítás kezdődik...