A bántalmazás olyan mint egy színdarab. A plakátokon tragikomédiának hirdeti magát, az életben ördögi körként tűnik fel. Az előadás hol nagyszínpadon, hol kamarateremben, máskor függöny mögött, zártkörűen zajlik. A rendező - maga az élet, - különös gondot fordít a castingra. Eredményes válogatása nyomán napról-napra telt házas a darab. Előfordul egy kis nevetés, de leginkább sírás uralja a darabot.

A főszereplő

A főszereplő - a bántalmazó - a legkarizmatikusabb kiválasztott. Játsznyi könnyedséggel uralja a színpadot, kisugárzásával elvarázsolja a közönséget, és látszólag erőfeszítés nélkül ragadja magához a nézők figyelmét. Hangja dallamos, szelíd hullámként terjed szét a nézőtéren. Mozdulatai kimértek, máskor lágyak, vagy éppen erőteljesek, ahogy az adott szerep megkívánja. Mottója a színpadon : Mindent a nézőért. Súgóra nincs szüksége, szövegét kívülről tudja, a színházi berkekben járatos hozzáértők mégis felfedezik a monoton sablont a sorokban. Az ismétlődő jelleg leginkább azokban a jelenetekben látszik meg, amikor a főszereplő figyelmen kívül hagyja a többieket, és hosszú monodrámába kezd.

A mellékszereplő és a statiszták

A mellékszereplő - az áldozat - szenved a szerepében. A darabban alig jut szóhoz, a gázsija, elismertsége, megbecsültsége, önbizalma,  messze elmarad a főszereplőétől. Hangja halkan cseng, személyiségének színe felvonásról-felvonásra folyamatosan fakul. A szereplőválogatáson még csillogó szemekkel versengett a rendező és a főszereplő figyelméért, mostanra már rájött, hogy rossz lóra tett. A fellépés számára egy rossz álom melyből a felébredést várja, de hiába, mert a színdarab folyamatosan ismétli önmagát.

Az előadás elmaradhatatlan szereplői a statiszták. Minden felvonásban jelen vannak, szerepük szerint kevés érdeklődéssel veszik tudomásul a főszereplő és a mellékszereplő között feszülő ellentéteket, és a legfőbb tevékenységük ezekben az esetekben a félrenézés. 

Függönyt le!

Az első előadás maga az álom, a többi már inkább a rémálomra hasonlít. A  bevezetés varázslatos, a nézőt ugyanúgy elbűvöli mint a szereplőket. Kicsit később, amikor a függöny legördül a felvonás végén, akkor kezdenek igazán kibontakozni a tragikomédia részletei. A függöny mögött bármi megtörténhet, és bármi meg is történik. Ott már nincsenek nézők, félrenéző statiszták, csak maga a bántalmazás.Felvonásról-felvonásra, estéről-estére, színdarabról-színdarabra.

A szereplők személye állandó, az előadás pedig folyamatos ördögi kört írt le. Felvonás, függöny, felvonás, függöny, felvonás, függöny…

Én is így éltem. A különbség annyi, hogy a függönyt nálam a ház ajtaja jelentette. És a házon belül valóban bármi megtörténhetett. Az ismerősök, barátnak mondott barátok a legtöbb esetben elfordultak tőlem, és meggyőzték magukat arról, hogy a főszereplő egy kedves, rendes ember, akinek párja sincs, a mellékszereplő pedig összetehetné a két kezét, hogy ilyen emberre talált. Egyébként meg szimplán csak hálátlan. A körülöttem lévő emberek el sem hitték, hogy a főszereplő másként is viselkedhet, és a függöny mögött létezik egy olyan oldala is, amit nem a közönségnek szán. 

Na de mit lehet ilyenkor tenni?

Az egyetlen ésszerű dolog amit egy bántalmazó kapcsolattal tenni lehet az, mint amit a színházakban tesznek egy bukott darabbal : leveszik a műsorról. Saját tragikomédiámat akkor tudtam levenni a színpadról, amikor ráláttam a jelenetek ismétlődésére, és távolabbról is meg tudtam nézni a problémát. Új előadást hirdettem. Ebben viszont már én vagyok a főszereplő, és a monodrámát mellőzve az életemről szól. A legfontosabb benne az, hogy ha lemegy a függöny, és belépek a házam ajtaján, nem történik semmi rossz. Semmi.

Mert már nem színház az egész világ.